Ahogy az már az elmúlt időben kiderült rólunk, a munkánkon kívül számos egyéb gyengénk van, például a sorozatok. Az HBO Chernobyl című sorozata több szempontból is kihagyhatatlan volt számunkra: egyikünk paksi tinédzserként, másikunk ukrán határ menti háromévesként élte meg a bemutatott hónapokat, melyek mindkettőnk életében más, de mégis maradandó nyomot hagytak. 

Bár a katasztrófa óta  33 év telt el, s a világ, a menedzsment gyakorlatok, a biztonságról alkotott képünk és elvárásaink is megváltoztak - rengeteg dolog mégis még mindig ugyanaz. A sorozatot nézve annyi ismerős kulturális és menedzsment gyakorlat, beidegződés és kényszer (és remekbe szabott öltöny) köszön vissza ránk, hogy úgy érezhetjük - ez az egész akár ma, akár itt is játszódhatna (szeretném kihangsúlyozni, hogy a bejegyzés nem az atomerőműről, hanem overall a vállalati világról szól).

Ugyan ma nincs radioaktív felhő, sem sugárzásnak kitett munkások, de még mindig vannak tönkretett életek, van megfélemlítés és megfélemlítettség, vannak tudatosan elhallgatott rizikófaktorok, mesterségesen tudatlanságban tartott emberek, mindent (értsd Istent és embert) felülíró target-ek, 'mindigigazukvan" főnökök,  vannak  eltorzított jelentések, és van sok-sok tudatlanság. Aztán persze vannak mindennapi hősök, akik már azzal kiérdemlik az elismerést, hogy minden nap csinálják a dolgukat, igyekeznek a legjobban, a legtalálékonyabban, a semmiből is valamit csinálni. A baj az, hogy ők nem akarnak hősök lenni. Nem akarják az életüket, az egészségüket, a családjukat áldozni a munkahelyre, szimplán csak élni, megélni szeretnének. És nem Chernobyl-ban járunk 1986-ban, hanem Magyarországon, 2019-ben.

A vállalatokat járva az egyik dolog, ami leggyakrabban felbosszant -és a sorozatban is többször visszaköszön-, az a tehetetlenség. A mit miért nem lehet. Tipikus példa, amikor az ország egyik legjobb infrastruktúrájú és munkaerőgárdájú létesítményében több különöző kutatás eredményeként kimutatjuk, hogy a szűk keresztmetszet az irányítási rendszer, de azt nem lehet lecserélni,  mert a tulajdonos unokaöccse fejlesztette. Találjunk valami mást. Mindegy mit. 

A másik dolog - amit nyilván nem a stratégiai tervben vagy a csillivilii social media bejegyzésekben látok, hanem a dolgozók szemében -, az a félelem. Sokszor azt sem tudják kitől, sőt, sokszor maguk sem tudják még/már, hogy félnek. A  főnöktől, a spicli kollégától, a nem reális elvárásoktól, a világmindenségtől. Az általános és politikai, félelem alapú közhangulat sajnos nem olyan, hogy a gyárkapuban letesszük, aztán hazafelé meg felvesszük, mint Pom Pomot. Az velünk jön mindenhová, az iskolába, az orvosi rendelőbe, és a munkahelyre is, és sok, racionális döntést vagy gondolatot felül tud írni. A reaktormérnököktől kezdve - akik félelemtől vezérelve hajtottak végre utasításokat- egészen Gorbatchev-ig -aki a saját hatalmát, az ország reputációját féltette -, mindenki félt. Sajnos sok helyen most sincs ez másképp.

Szakmai gyakorlatomat közel tizenöt éve egy húsüzemben töltöttem, ahol az egyik meleg, nyári napon elromlott az egyik kulcsfontosságú hűtőkamra - tele hússal, amit máshová nem tudtak betárolni. Bár az üzemzavart kb fél nap alatt elhárították, a húsok közben romlásnak indultak. Vagyis mégsem. A minőségellenőr próbafőzést javasolt - ha meg lehet enni, akkor nincs baja. A próbafőzés megtörtént, a kóstoló bizottság pedig hányás helyett mosolyt az arcukra erőltetve bizonygatta, hogy ennek a húsnak ugyan semmi baja - közben pedig olyan büdös volt, hogy az is émelygett, aki tíz méterre állt. Valakitől ők is féltek. Nekem az első gondolatom az volt, hogy én bizony ezt jelentkem valakinek, a második pedig az, hogy a szüleim is ott dolgoznak, úgyhogy nem tettem semmit. Én is féltem. 

A chernobyl-i események  igen fontos és sok szempontból meghatározó intervalluma a tagadás, az önbecsapás fázisa. Nyilván ennek egyik oka a tudatlanság és felkészületlenség, a kudarctól vagy a megtorlástól való félelem, valamint azok a kultúrális beidegződések, melyek annyira szovjetek - mégis annyira magyarok is egyben. Zharkov monológja az első részben tipikus példája ennek: magasztos rigmusok, várható jutalom, mennybemenetel, tapsvihar. "It's our moment to shine" - mondja Zharkov, bár azt nem teszi hozzá, hogy grafitporban csillognak majd. "Nem láthatott grafitot, mert nincs a földön semmiféle grafit" - üvölti Dyatlov, majd a sugárdózistól, amit kapott, szépen összerókázza az asztalt. Minden rendben lesz, elvtársak.  
Az önbecsapás és a tagadás sajnos nem idegen a magyar vállalati kultúrától sem, s bár nem tanítjuk az iskolában, mégis mindenki mesteri szinten műveli  -menedzser generációk örökítik egymásra, nehogy kikopjon a köztudatból. Több olyan teljesítményértékelésen vettem részt, ahol mindenki szépen megveregette egymás vállát - idén is jók voltunk, a számok pedig csalnak, nem a valóságot mutatják. Volt olyan munkahely is, ahol az értékeléseket kőzépvezetőként én készítettem - persze felsőbb utasításra a "negatív dolgok azért inkább maradjanak ki, nehogy megviseljék a kollégát". Maradjunk annyiban, hogy mindenki nagy örömére a kolléga még mindig ott van, én már nem dolgozom ott. Az önbecsapás egyébként is jó barátunk a mindennapokban: mindig és feltétel nélkül támogat és visszaigazol, szeret, óv és megvéd minket a támadásoktól, a kritikáktól, a gonoszoktól. Titkon mindenki ilyen barátról álmodik.

 A Chernobyl környékéről kitelepített embereknek először azt ígérték, 4-5 napra kell elhagyniuk az otthonukat. Majd azt mondták, talán 4-5 hónap. Ez volt 33 éve. Akkor talán azt hittük, a radioaktív szennyezéshez hasonlóan ezek a rossz társadalmi és kultúrális beidegződések is eltűnnek majd: az urambátyám helyét egyszer csak átveszi a racionalitás, az elkótyavetyélt erőforrásokét pedig a hatékonyságra való törekvés. Mára kiderült, nem megy az olyan egyszerűen. 

És kik valójában az áldozatok? A hivatalos állásfoglalás szerint kevesebb, mint félszáz ember. A valóságban talán sosem fogjuk megtudni. A kontraszelektív, kiszolgáltatottságra és félelemre épülő menedzsment rendszerekben - mint a chernobyl-i is volt - érdemes az összes vezetői szint képviselőinek helyzetét átgondolnunk, és rájöhetünk, hogy valójában mindenki áldozat. Életek, személyiségek, családi boldogságok mennek rá arra, hogy a nem megfelelően kommunikált célokat nem megfelelő módszerekkel a magukat is kiszolgáltatottnak érző vezetők áterőltetik a náluk is jobban kiszolgáltatottakon.