Egész nyáron nagy kérdés: Leégés vagy kiégés?

Az elmúlt két hét alatt legalább öt olyan barátom, kollégám hívott fel, akik egyértelműen - és roppant gyors ütemben - a munkahelyi kiégés ("magyarul" burnout) felé sodródnak. Mindannyian lelkiismertes, a munkájukat precízen és nagy odafigyeléssel végző, a munkahelyük iránt érzelmileg is elkötelezett emberek  (nem azért fényezem őket, mert a barátaim, hanem mert egyrészt tényleg jó emberek, másrészt pedig sok hasonlóan elkötelezett sorstársuk jár ugyanebben a cipőben). 

"Szorít a szívem a munkahelyen", "Nem tudok aludni, éjjel is csak a munkán jár az eszem", "Félek, hogy nem vagyok elég jó" - tipikus mondatok, melyek akár kiégésre is utalhatnak. Ez a mentális és fiziológiai tünetekkel is együtt járó állapot azonban nem csak az iszonyatos mennyiségű munka vagy - gyakran teljesen irreális - elvárások következtében alakulhat ki, számos egyéb faktor is közrejátszik a létrejöttében. A kiváltó okok listája roppant hosszú, és mint minden betegségnél - hiszen a WHO szerint a kiégés az -, emberenként változó, de a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem néhány, a kiégés felé vezető út mellett található mérföldkövet, melyek megjelenésére vagy jelenlétére érdemes odafigyelni a mindennapjainkban:

- Sosem érzed úgy, hogy az elvégzett munkád elég jó

- Túl sokat vársz magadtól, aminek gyakran (akarommondani direkt) nem tudsz megfelelni

- Inkompetensnek érzed magad a munkahelyen

- Nem érzed, hogy a munkádat és az elkötelezettségedet elismernék

- Úgy érzed, irreális vagy zavaros elvárásokat támasztanak feléd

- A magánéletedből (ha van) is a munkahelyi félelmek felé menekülsz

- A munkádban nem gondolkodsz, nem alkotsz, nincsenek kihívások, csak automatizmusok

Rossz hírem van (de már úgyis tudod egy ideje): sanszos, hogy valami nincs rendben. No de egyáltalán hogy jutottál idág? Tegnap még minden rendben volt, mára meg kiégtél? 

Az, hogy valaki - te, a kollégád, a főnököd, az anyukád, a testvéred - eljut idáig, hosszadalmas, sok-sok önbecsapással, elfojtással, tagadással, önmarcangolással töltött hónap eredménye. "Nincs nekem semmi bajom, hagyjál már". Jajj, dehogy nincs.

Először csak nincs kedved bemenni dolgozni, aztán egyre gyakrabban hiányzol 1-1 napokat. Egy idő után ezek a rövid pihenések is kevésnek bizonyulnak, nem tudsz koncentrálni, próbálod elodázni a munkával kapcsolatos dolgokat, elkezdesz csúszni a határidőkkel aztán egy idő után már nem is érdekel, vannak -e határidők. Nem csak a munkahelyen, de otthon is ingerültebb vagy, tehetetlennek, reménytelennek érzed a dolgokat, de nem is teszel már azért, hogy azok jobbak legyenek, miközben tudod, hogy ez nagyon nincs így rendben. Egyre gyakrabban betegeskedsz, amit az időjárásra, kollégákra, családra fogsz - hajszolod magad és közben rakéta gyorsasággal hasítasz a semmibe. Egyre több a kávé / cigi / alkohol / gyógyszer, a kedélyed hullámzik, a munkád minősége szintúgy. Pedig te csak bizonyítani akartál, segíteni, mindig mindenkivel jótt tenni, sikereket elérni,  egyönmegvalósítani, kapni egy kis elismerést. 

Azonban nem csak a jó emberek égnek ki (bármit is jelentsen itt most a jó jelző). Számos olyan "odarakott" vezetővel  vagy menedzserrel találkozom, akik abba roppannak bele, hogy tudatt alatt azért jól tudják, hogy sosem fognak tudni felnőni a rájuk bízott feladathoz, hogy ők mindig csak azért lesznek valakik, mert jól házasodtak vagy beleszülettek a "jóba". Sikerélmény nincs, motiváció sem nagyon (egy idő után már a pénz sem az), senki sem ismeri el (gyakran olyankor sem, amikor tényleg jól csinál valamit, mer' Ő úgyis csak valakinek a retyerutyája). Ilyenkor aztán jönnek a tipikus kompenzáló tevékenységek: a nagy Merci, a zarándoklat, Thaiföld,  agykontroll, a viszony a titkárral/ titkárnővel, aztán egyik nap elviszi a mentő. 

Ilyenkor igazából már csak kétféle út van: a mentő vagy a munkahelyváltás. Az utóbbira még neked van ráhatásod, az előbbibe pedig akár bele is halhatsz. Nem, nem túlzok, és biztosan te is hallottál már rémtörténeteket - nekem pedig a szemem előtt kapott szívrohamot a főnököm. Pedig pont előtte volt El Camino-n...

Nem elbagatellizálni szeretném a helyzetet, mert ez tényleg véresen komoly. És a durva benne az, hogy  olyan apróságokkal, mint a folyamatos és őszinte visszajelzések, és az egyenes szakmai kapcsolatok, a nagy részét ki lehetne küszöbölni. A még durvább, hogy ez ráadásul nem csak emberek, családok sorsát tudná gyökeresen megváltoztatni, hanem pozitívan nyomná rá a bélyegét a termelékenységre, a hatékonyságra, a morálra, a munkahelyi légkörre  vagy a családi békére is - így meg csak simán rányom valamit, ami ráadásul marha nehéz, és nem is mindenki bírja el. 

A visszajelzés egyébként is ritka, mint a fehér holló, és sokszor súlytalanabb, mint egy libafoszöld Post It: ha túl jót írunk az éves teljesítményértékelésben, elő kell léptetni, ha túl rosszat, ki kell rúgni, így jó lesz ugyanaz, mint tavaly volt.  Pedig ahogy P. - életem és a blog másik fele - szokta mondani, a pozitív feedback ragadós, mint egy ragaszkodó kiscica: kétszer-háromszor ellököd magadtól, harmadszorra meg úgy vagy vele, hogy na egye fene... És persze az elején, amikor pozitívan visszajelzel egy kollégádnak, mindenki hülyének fog nézni: "Ez  mekkora egy talpnyaló", "Biztos csak jó estéje volt tegnap", "Biztosan csak azért kedveskedik, mert össze akar velem jönni", "Mi a francért gúnyolódik ez?", aztán egyszer csak észreveszed, hogy valaki téged is megdícsért, vagy épp építő kritikát fogalmazott meg a munkáddal kapcsolatban. (A lecseszés az nem építő kritika, csak mondom.)

A másik módszer a konfliktusok, problémák oldására, ha a félelmeinket, problémáinkat kommunikáljuk a másik fél felé - legyen szó akár párkapcsolatról, akár munkahelyről. Félréértés ne essék, nincsenek olyan illúzióim, hogy a munkahelyen bárkit is érdekelnek az érzelmeid (jobb esetben a párkapcsolatodban azért igen, de néha ez sem annyira nyilvánvaló) - a munkahelyen az embereket a számok érdeklik, a megtakarítás ( meg a vegzálástól való folyamatos félelem, ebből fakadóan pedig nyilván mások vegzálása). Viszont ha azt sikerül valahogy kommunikálni, hogy stressz, megfélemlítés és felesleges meetingek, tetemre hívások és lecseszések nélkül, együtt, és nem egymás mellett dolgozva mennyivel több PÉNZT tudtok majd a cég számára generálni, az át fog menni. Vagy nem, és akkor ideje váltani.

Aztán persze vannak még egyéb taktikák: mindfulness, jóga, zarándoklat, jósnő -  de ezek önmagukban sajnos nem érnek többet, mint a csak egy édesítővel ivott kávé, aminek olyan cukros tejszínhab van a tetején, hogy már akkor hozzáragadsz, ha csak ránézel. Ha már csinálsz valamit, azt csináld rendesen, a kisbicskáját neki!

svajk.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://geekfactory.blog.hu/api/trackback/id/tr6915135564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Geek Factory

A Geek Factory egy olyan közösség létrehozását célozza meg, akinek a folyamatos fejlődés és az élethosszig tartó tanulás nem csak buzzword, hanem az életük része. A bejegyzéseket oktatók, kutatók és vállalati trénerek tapasztalatai, rémtörténetei alapján állítjuk össze, tárgyalva a mai magyar vállalati kultúra kihívásait, hiányosságait, és a folyamat alapú szemléletmód és fejlesztés alapvető kritériumait.

Friss topikok

süti beállítások módosítása