Nálunk még mindig javában tombol a Trónok Harca láz, így következő bejegyzésünket is a saga - pontosabban Winterfell ostroma - inspirálta. Akkor sem kell azonban megijedni, ha nem ismered a Trónok Harca birodalmát, mert sárkányok, óriások vagy arcnélküli emberek ide vagy oda, Westeros és Essos világa  kísértetiesen hasonlít a mienkre.

A történet dióhéjban: Westeros Hét Királyságának vastrónjáért több önjelölt trónkövetelő és "törvényes" örökös verseng épp, mikor az északról érkező éjkirály - és Terence Hill-t is zavarbaejtően kék szemű zombi bandája - is bekopogtat; ő azonban nem a trónra vágyik, csak szimplán meg akar ölni mindenkit. Adottak tehát az egymásban nem bízó versenytársak és a közös ellenség, mindez tetézve jónéhány tapasztalatlan és/vagy önelégült vezetővel, kontinenseket átszelő rokoni és szerelmi szálakkal, sok dühvel, haraggal, kimondott és ki nem mondott régi/ új sérelemmel - gyakorlatilag  bármely magyar vállalatnál is járhatnánk.

Azt jó ideje tudtuk, hogy Winterfell (az első komolyabb erődítmény a zombihadsereg útjában) ostroma elkerülhetetlen - ennek tudatában talán fel is lehetett volna rendesen készülni rá, azonban a stratégia, a taktika és a józan ész Venn diagramjának mégsem lett túl nagy metszete a csata vonatkozásában. No de mik is voltak azok a vezetői hibák, melyeket vérfertőző hőseink és követőik elkövettek Winterfell ostroma során? (Vigyázat, spoilerek következhetnek!)

Ha rákeresünk a leggyakoribb vezetői hibákra, a kommunikáció hiánya szinte minden esetben szerepel a toplistákon. Bár Winterfellben nem volt sem műholdas kommunikáció, sem rádiótorony, a kommunikáció számos egyéb formája is rendelkezésre állhatott VOLNA. Például ha sötét van, mondjuk gyújtsunk lámpát, ha már vannak sárkányaink. A csata során csodálatosan megmutatkozott, milyen problémákat hordozhat magában a kommunikáció hiánya: fejetlenség, zavarodottság, összevisszaság alakulhat ki, nem beszélve a teljesen felesleges - és egyébként nevetségesen könnyen elkerülhető -veszteségekről. 

Vezetőként gyakran szembesülhetnük azzal, hogy a ránk bízott erőforrásokat delegálni, priorizálni kell, és természetesen elvárás (kellene, hogy legyen) az is, hogy igyekezzünk kihasználni az azokban rejlő lehetőségeket, és azokat a vállalat növekedésének, jövőbeni működésének érdekében hosszú távon igyekezzünk hasznosítani. Például ha végigszenvedjük magunkat egy csapat lovas -nyilván magyar gyökerekkel is rendelkező -  dothraki harcos társaságában a sivatagon, átkelünk velük és néhány ezer lóval a tengeren, majd - kihasználva azt, hogy vakon követnek mindenhová - felmasíroztatjuk őket az általuk még sosem látott télbe pufajka és mindennemű téli ruházat nélkül , akkor ne ott jusson már eszünkbe őket a biztos halálba küldeni lovastul.

A stratégia egyébként sem túl nagy erőssége hőseinknek - a döntéshozókat ugyanis rendre befolyásolja valamilyen családi kötődés, múltbéli vagy jelenlegi szerelem, vagy szimplán csak nagyobb a szívük, mint az agyuk. Bár Jon jól tudja, hogy a Night King fel tudja támasztani elesett harcosait, őszinte rácsodálkozással veszi ezt tudomásul, amikor ezt megteszi a harctéren is. Mert ugye a nagy stratégiai megbeszélés során jól kibeszéltük az ellenség gyengeségeit, de az erősségeit valahogy kihagytuk. Tényleg, Jon, erre aztán nem lehetett számítani.

Westeros-hoz hasonlóan a vállalati világ maga is egy hadszíntér: versenytársak jönnek és mennek, bukkanak elő a semmiből vagy merülnek a tengerfenékre teljesen váratlanul. Érkezésükre - Gandalf apánkkal ellentétben nem csak pirkadatkor és kelet felől - bármikor, bárhol számíthatunk, s a legrosszabb, amit tehetünk az az, hogy állva várunk rájuk - ilyenkor ugyanis úgy elsodornak majd minket, mint a huzat. Gondoljunk csak a Nokia egy évtizeddel ezelőtti hirtelen halálára - ők piacvezetőként karba tett kézzel, technológiájukban és hírnevükben bízva nézték végig, ahogy a versenytársak átrobognak rajtuk, csődközeli állapotot és többek közt egy üresen kongó komáromi gyárat hagyva maguk után. Na kábé ilyen okos dolog  az is, ha több százezer szaladó zombira állva, szuronyokkal várunk. Mert bízunk abban, amit a főnökök mondtak, hisz megmondták: minden rendben lesz. 

A bizalom kérdése igen kritikus pont viharban született Daenerys számára: elvárja, sőt, evidenciának tartja, hogy követői bízzanak benne, ő azonban nem bízik senkiben. Ahogy Virág elvtárs is megmondta: "Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló" Valószínűleg Dany is többször megnézte A tanú című filmet, hiszen ezt a gondolatmenetet ő is maximálisan magáévá tette, s aki ellentmondott, vagy csak gondolt arra, hogy ellentmond, esetleg más érveket használt a sárkányok anyjának meggyőzésére, mint amikkel ő azonosulni tudott, egyből gyorsan árulóvá is vált, vagy legalábbis a felekben kialakult egy, a világtörténelem legnagyobb csatáját megelőző órákban nem épp a mellkasuk közepére kívánt plusz szorítás is. A bizalom hiánya  és a fennt említett okok vezettek  aztán a fejetlenséghez és több át nem gondolt döntéshez is, melyek szintén sok elpazarolt életbe és erőforrásba kerültek a szövetségesek oldalán.


Wannabe királynőnk legfontosabb tanácsadói és szövetségesei - Jorah, Grey Worm, Brienne, Davos, Tyrion és Jon - is mind életüket kockáztatják (vagy veszítik el) a csata első soraiban. Mivel rajtuk és királynőnkön kívül nincs más, aki a sárkányokkal szót értene / és vagy bármit is értene a harchoz, mindannyiójukat közvetlen veszélynek kitenni nem szimplán felelőtlenség, de súlyos hiba is. S mivel a stratégia már az első percekben csődöt mondott, B vagy C terv pedig nincs, így majd lesz ami lesz. 

Aztán a végén mégis nyerünk - igaz, kell hozzá egy jó adag szerencse, számos dolog kedvező együttállása és az ellenfél túlzott magabiztossága is - és onnan már senkit sem érdekel, mi volt. Hogy mit csináltunk rosszul? Kik a felelősök? Hogyan akadályozzuk ezt meg a későbbiekben? Erre már mindenki nagy ívben tesz, mert nyertünk. Megnyertük a nagy háborút, most pedig majd megnyerjük a végső háborút. Közben ugyan elvesztettünk több ezer embert, hibát hibára halmozva sodortuk magunkat a szakadék szélére (nem, nem az ellenfél volt ilyen ügyes, mi voltunk bénák), de kit érdekel az már, hiszen nyertünk. Jók vagyunk, csak így tovább.