Az HBO remek, a csernobili katasztrófát feldolgozó sorozatának utolsó része után még napokig kattogott az agyam. Annyi ismerős köszönt ugyanis vissza az öt részben, hogy napokig, hetekig tartott feldolgozni, emészteni a látottakat majd az olvasottakat. Találkoztam a még gyermekkoromból ismerős, de ma is sokszor viszonlátott vállalati vezetéssel, akik polihisztorként egy személyben az urambátyám, a megfélemlítés és a megfélemlítettség magas szintű művelői; találkoztam az ügyfeleinkkel, akik úgy akarnak problémát megoldani, hogy közben nem akarnak problémát megoldani (meg igazából probléma sincs, ugye), és találkoztam a szakdolgozatíró diákjainkkal, akik nagy álmokkal, világmegváltási vággyal és tervekkel indulnak neki a vállalati világnak, ahol azt a semmibe vevést vagy megaláztatottságot, hogy bedugják őket fénymásolni vagy üldögélni egy tárgyalóba (hogy addig se legyenek útban) úgy dolgozzák fel, hogy igen hamar ők is ugyanolyanná válnak, mint azok, akiktől ezt elszenvedték. Rövid távon könnyebb, gyorsabb, és olcsóbb is ez a hozzáállás - hosszú távon pedig kevesen mernek már gondolkodni - kitűnni, alkotni, változtatni pedig még kevesebben.

Akárkivel beszéltem eddig a sorozatról, szinte mindenkit felbosszantottak a látottak - és nem csak a katasztrófa újbóli átélése miatt, hanem azért is, mert egyértelmű és tagadhatatlan a párhuzam a mai (mindenkori?) magyar vállalati világgal, kultúrával, közhangulattal. A legbosszantóbb pedig talán az, hogy mindenki érzi, mennyi hazugság, önbecsapás és önámítás van a mai a rendszerben, ami ezek nélkül akár egész másképp is működhetne. 

A sorozatban a rövid távú önbecsapás egyik ikonikus eszköze a doziméter: Miközben a sugárzás 15,000 röntgen, a súlyos sugárfertőzés jelei pedig mindenki számára nyilvánvalóak, van egy eszköz, egy skála, egy indikátor, ami komfortot nyújt és elhessegeti a radioaktív felhőt is a fejünk felől:  "Elvtársak, a sugárzás 3,6 röntgen - ami nem túl szép, de nem is vészes". A műszer eddig mér, ergo az érték nem lehet magasabb. Megmenekültünk, minden rendben lesz.

Első munkahelyemen - egy üzleti konferencia és workshop szervező cégnél - vállalatvezetők számára értékesítettünk erősen túlárazott és túlhype-olt konferencia-részvételi lehetőségeket. A részvételi díjak 2000 euro körül mozogtak, a helyszín Svájc, az előadók pedig VALAKIK egy nagy cégtől. Helyszín lefoglalva, média értesítve, közösségi média telespammelve - csak résztvevők nincsenek. Két héttel a regisztráció vége előtt beindult a pánik: mit csináljunk, ha eddig csak tizenöten vannak a száz fősre hirdetett konferenciára? "Vigyük le a regisztrációs díjat 500 eurora!" Megindulnak a regisztrációk, az eddigi vacilálók kicsit kétkedve, de kapva kapnak az alkalmon. Egy héttel a start előtt még mindig csak harmincan vagyunk, és most?  "Legyen a részvétel ingyenes! " Az ötlet remek, 4 nap alatt a probléma megoldva, 100 fő behúzva, negyedéves értékelésen a részvételi számok magasbbak mint valaha, a főnökök veregetik egymás vállait, a 20,000 euros veszteséggel és a résztvevők negatív visszajelzéseivel, elégedetlenségével  ("Én kétezret fizettem, a másik meg ingyen jött?") , a presztízsveszteséggel pedig senki sem foglalkozik. A számok stimmölnek, mert jól választottuk meg őket, a többivel nem foglalkozunk.

Másik szemléletes példa egy német gyártócég magyar leányvállalata, ahol a minőségirányítási rendszer fejlesztésén dolgoztunk. A problémaokok vizsgálatakor szó szerint leesett az állunk mikor kaptunk egy 1200 soros Excel táblát - kicsi gyártócég néhány termelőeszközéhez nem erre számítottunk. Ahogy vizsgálgattuk az okokat, kezdett világossá válni, hogy ezek közt a hibaokok közt igen nagy az átfedés - az elnevezések azonban különbözőek voltak, ezzel szinte lehetetlenné téve az utánkövetést, vizsgálatot és kategorizálást. Kiderült, hogy a vezetőség egyetlen utasítása a működéssel kapcsolatban (vagy amit a magyar vezetők lefordítottak és megértettek abból, amit a németek mondani akartak) az volt, hogy nem akarnak ismétlődő hibákat látni. Punktum. Versenyzőink pedig megoldották a kérést- ezzel megnehezítve (fluktuáció vagy új kolléga érkezése esetén pedig gyakorlatilag ellehetetlenítve) a karbantartást és a napi működést. Ha az Excel táblában nincs ismétlődő hiba, akkor az nem is létezik - a nyugalom és a kiegyensúlyozottság kulcsa pedig a jól megválasztott indikátor. Alles in ordnung.

Van az a városi legenda, hogy Armani Jóskáék kitalálták, hogy mérni kellene a karbantartók munkájának hatékonyságát. Hosszas brainstorming után megállapították, hogy a jó karbantartó az, akinek van ideje munkaidőben a tartózkodóban üldögélni, hisz akkor a gépek nagy valószínűség szerint hiba nélkül működnek. Fel is szereltek egy kamerát a társalgóban, és kitalálták, hogy teljesítményarányosan majd az kapja a legtöbb bónuszt, aki a legtöbb időt tölti a közös helységben. Mit ad Isten, a karbantartók olyan jól dolgoztak, hogy mindenki a közösségi helységben üldögélt munkaidőben, Jóskáék pedig boldogan nézték a kamerafelvételeket - annak azonban kevésbé örültek, hogy egy hónap alatt karbantartás hiányában lerohadt a gyár. Összehívták hát a válságstábot, s újabb hosszas tanácskozás után elismerték, hogy hibáztak: a jó karbantartó ugyanis az, aki szinte soha nincs a közösségi helységben, hiszen munkaidőben a gépeket ellenőrzi, vizsgálja és javítja - így onnantól az kapja majd a legmagasabb bónuszt, aki a legkevesebb időt tölti a tartózkodóban. Jóskáék a kamera segítségével büszkén kísérték figyelemmel, ahogy a közös helységben a székeket és foteleket lassan belepi a por, felkapták fejüket, ha a felvételeken egyszer-egyszer átsuhant egy árnyék, s dagadó mellel veregették egymás vállát. Na ezt most eltaláltuk! A karbantartók pedig közben a folyosón szívták egyik cigarettát a másik után, és várták, hogy az óra elüsse már végre a kettőt.