A változás sokszor ijesztő, sok esetben a komfortzónából is kimozdító, kockázatokkal és veszélyekkel kísért folyamat, ami zárulhat nagyon jól, de katasztrofális eredménnyel is. A legtöbben, ha azt hallják a munkahelyen változás lesz, majdnem természetes reflexként megijednek: Milyen jól hangzó, cserébe megvalósíthatatlan dolgot talált már ki megint a főnök? Kit fognak kirúgni? Mennyivel lesz több a munka? Megint milyen, épp aktuális mozaikszót vagy vállalati filozófiát akarnak ránk erőltetni?

Hősünk- akit hívjunk Lacinak - munkahelyén végre megszületett a döntés: hatékonyabban és átláthatóbban szeretnének működni. A raktáruk nagy, az árukigyűjtés során a kollégák által bejárt útvonalak túl hosszúak és időigényesek, ezen változtatni kell!

Laci azonban azt is most tudja meg, hogy ő lesz felelős a változásért, neki kell azt megtervezni, koordinálni, levezényelni és az eredményekkel elszámolni. Ekkor aztán végleg lepereg lelki szemei előtt az élet: Miért pont Ő? Kinek lehet a bögyében, hogy épp rá tolták ezt a feladatot? Ha nem sikerül, vajon kirúgják? Az első sokk után pedig következik a második: Hogy az ördögbe csinálja meg?

Mivel korábban hasonlót nem csinált, Laci próbálja felidézni egyetemi emlékeit: optimalizálás, folyamatfejlesztés ... s ahogy szeme elől felszáll az ijedtség szürke ködje, dereng is, hogy valamelyik könyvben - valószínüleg abban az egyben, ami magyar nyelven rendelkezésre áll - mintha már olvasott volna erről. ABC, XYZ ... keresi hazaérve a könyvben, nagy örömére meg is találja, majd másnap nagy hévvel, tettre készen érkezik meg a munkahelyére.

Az esti olvasmányon felbuzdulva Laci tervezésbe kezd, milyen ismérvek alapján csoportosítsa a raktárban található termékeket, melyek szerint azokat majd elrendezik, ezáltal csökkentve a kollégák bejárással töltött idejét. Délutánra Laci brainstorming megbeszélést hív össze, ahol a logisztika osztály többi kollégájával - akik ugyanabból a könyvből tanultak - azon ötletelnek, mi lenne a legjobb, leghatékonyabb választás. Röpködnek az érvek és ellenérvek, végül a csapat a forgási sebesség szerinti elrendezés mellett dönt: azokat a termékeket, amelyeket nagyobb mennyiségben rendelnek (tehát gyorsabban fogy a raktárból),  közelebb helyezik az előkészítő területhez, míg a kisebb mennyiségben rendelt termékeket távolabb. Problem solved.

A következő hetekben elkészül a raktár átrendezése, s Laciék izgatottan várják az eredményeket. Az első héten az eredmények kísértetiesen hasonlítanak a korábbiakhoz, de Laciék ezt betudják az új rendszerhez történő adaptáció gyermekbetegségének. A számok azonban a második, s a harmadik héten sem változnak érdemben, sőt, romlanak.

Laci  - már kirúgását vízionálva- leül a raktárvezető kollégával, és felelősségre vonja, mi az, amit nem úgy végeztek el a raktári átrendezés során, ahogyan azt megbeszélték. Tamás, a raktárvezető biztosítja, hogy az utasításoknak megfelelően jártak el. Laci aztán behívatja a készletgazdálkodási vezetőt, Katit, és őt is felelősségre vonja, miért kapott tőlük fals adatokat - hiszen ha az adatok, előrejelzések pontosak, megbízhatóak lettek volna, a rendszer működne. Kati azonban biztosítja Lacit, hogy az adatok valósak és megbízhatóak voltak, ők biztosan nem hibáztak. 

Laci látszólag a méregtől, de a valóságban az ijedtségtől remegő lábbal megy le a raktár melletti kijelölt dohányzóhelyre, ahol - bár 10 éve dohányzott utoljára - rágyújt egy cigarettára. Hogy lenyugtassa kedélyeit, felhívja a feleségét, akinek a telefonban elpanaszolja: "Nem értem, egyszerűen nem értem. Mindent úgy csináltam, ahogy a szakirodalom javasolja, a számok stimmelnek, az elrendezés is, és mégsem csökken a kiszedési idő. Ezen agyalunk hetek óta a kollégákkal, a beszámolóm jövő héten esedékes, a számok pedig közben nemhogy javulnának, hanem romlanak. Komolyan mondom, nem tudom mit csináljak..." Néhány perc beszélgetés után Laci leteszi a telefont, és akkor veszi észre, hogy a dohányzóhelyen áll mögötte valaki. Bár Laci nem tudja, de a valaki Józsi, a raktár egyik targoncása, aki tizen-x-éve gyűjti ki a megrendelt árut a raktárban. Miután ráköszön Lacira, Józsi halkan csak ennyit mond: "Nem akarok én beleszólni, főnök, de bár a normál macskakajából valóban mindig többet rendelnek, a kiszedőlisták közül szinte mindegyiken kérnek a hipoallergén tápból is 1-2 zacskóval, azért meg így is úgy is mindig hátra kell menni a raktár végébe..."

Laci kezéből kiesik a cigaretta, valamit motyogni kezd (a listák, a kiszedési listáááák) úgyhogy Józsi úgy dönt - úgy téve mintha ezt nem is látta volna - hogy itt az ideje visszamenni dolgozni.

És hogy mi ennek a történetnek a mondanivalója, s miért is olyan fontos az, hogy tudjunk egy folyamatfejlesztés során józan ésszel gondolkodni?

Ahogy egy kollégánk szokta mondani: "Mennyivel könnyebb volt az Egyetemen! Ott egyértelműek voltak a rendszermodellek, adottak voltak a technikák és módszerek, s ha az ember a jó módszert választotta ki, már csak az odafigyelésen és a szorgalmon múlott a jó eredmény." 

A jó modell megtaláláshoz a valóságban azonban nem elég a felszínen söprögetni, néha mélyebbre kell ásni. Hogy ne legyen olyan egyszerű a történet, önmagában azonban az ásni tudás is kevés - kell hozzá az a társ is, aki úgy ismeri a területet, mint a tenyerét, és tudja, hol keményebb a föld, vagy hol ütközhetünk évszázados kövekbe, s aki a modellek helyett / mellett is mer még a józan eszére hagyatkozni. 

Hogy ismét egy klasszikust idézzek:

"-Márton bácsi, maga felderítő volt a háborúban, mi kell a jó felderítéshez?

-Egy kis csapat, iránytű, térkép, meg egy odavalósi ember, aki megmondja, merre kell menni"

Ha tetszik, amit a blogon olvasol, és van kedved többet tudni rólunk, kövess minket a facebookon is!